Mason Berry-kész

510 Ian Somerhalder The Evil Vampire
A hideg, kemény földön fekszem, a fejem majd ketté hasad, a szoba körülöttem egy pillanatra sem áll meg egy helyben, a falak hol távolodnak, hol közelednek felém, a szívem a torkomban dobog, a fülem zúg a mögé tóduló vértől. Mellettem egy csaknem üres, alkoholtól bűzlő üveg hever - felé nyúlok, de kezem zsibbadtnak érzem. Az üveg megborul, és a maradék néhány csepp kicsordul az üvegből, a padlóra ömlik, még erőteljesebbé válik az alkohol szaga. Gyorsan felülök, megragadom a cigarettás dobozt, mielőtt még elázna, kézfejemmel letörlöm róla azt a kevés nedvességet, ami még így is rákerül, és kicsit hátrébb csúszok, hogy a falnak vethessem a hátam. Felpattintom a doboz tetejét, kihúzok egy szálat belőle, a számhoz emelem, és a zsebemből kivadászom a kis fém tárgyat. A cigarettához tartom a lángot, és az füstölögve kel életre, a már megszokott mentolos, füstös illatot árasztja, ami nélkül nem tudnám már kezdeni a reggelt, hiszen olyan megnyugtató. Ez az egy dolog soha nem változik az életemben, mikor minden más a feje tetejére áll.
Szép lassan, nyugodtan szívom el a füstölgő nikotinbombát, ráérősen, mert nincs hova sietnem, nem vár rám senki. Elnyomom a csikket a padlón, amit csak szimplán beton borít, és a régi, szakadt matrachoz sétálok, ami mellett a cipőm hever. Felrángatom a lábaimra, megragadom a bőröndöm, felhajtom a fejemre a szürke pulcsim csuklyáját, és kinyitom a padlásajtót, amin keresztül távozom is. A temető mellett sétálok el, és akarva-akaratlanul is Alison jut eszembe.
Sötét hajába belekap a szél, ahogy előlem fut az erdőben, nevetése visszhangzik a fák között, ezzel megtörve a kora esti csendet. A lenyugvó nap az arcába világít, ahogy felém fordul. Hátrál előlem, és mikor megbotlik az egyik fa kiálló gyökerében, a meglepődöttség színtisztán leolvasható az arcáról, ahogy ajkai kicsi o betűt formálnak, szemei pedig ijedten nyílnak tágra, pupillái összeszűkülnek a tompa napsugaraktól. Karjait felém nyújtja, s mikor ujjaink összefonódnak, magával ránt, és én felé zuhanok. Az utolsó pillanatban megtámaszkodom a feje két oldalán, és én is pont annyira meg vagyok lepődve, mint ő. Nevetek, s ő velem együtt nevet, majd közelebb hajol hozzám, és apró, lágy csókol lehel a nyakamra.
Hirtelen rázok egyet a fejemen, ki akarom űzni onnan a fájó emlékképeket. A kapcsolóra összpontosítok, ami ha rövid időre is, de mindig beválik, olyankor megszűnnek az érzelmek, és csak a tompa üresség marad. Egyre nehezebb, és nehezebb érzéketlennek maradnom, de kitartok, és nem hagyom el magam, nem tehetem ezt, nem szégyeníthetem meg még holtában sem a lányt, akit annyira szerettem, akit annyira szeretek még most is. Kétségbeesett sóhaj hagyja el a torkom, előtör belőlem, a leheletem kavarog előttem, ahogy találkozik a hideg levegővel. Tovább sétálok, és megállok a buszmegállónál, a kerekes járgány lefékez előttem, az első és hátsó ajtók kinyílnak, és miután kifizetem a jegyet, a leghátsó ülésekhez sétálok, és ledobom magam mellé a bőröndöt. Egy újabb sóhaj kíséretében én is letelepszek, hátradöntöm a fejem, és az ablakon meredek ki, a rádióból áradó komolyzene üti meg a füleim, valahogy mégis kellemes a hegedű, és a zongora lágy dallama együtt. A táj mellettem elmosódik, ahogy a busz felgyorsít, és én lehunyom a szemeim, hogy a szédülést megszűnjön.
A jármű lefékez, erre ébredek, a szemeim lassan nyitom ki, szaporán pislogok, az utcai lámpák fénye miatt összeszűkül a pupillám, és hunyorogva nyúlok a bőrönd felé, megragadom, és szabad kezemmel az arcom dörgölöm. Felállok az ülésből, s mikor a hátsó ajtó kinyílik, biccentek a sofőrnek, aki a visszapillantó tükörbe nézi, vannak-e rajtam kívül utasok, akik távozni kívánnak. Lelépek az utolsó lépcsőfokról a repedezett járdára, az ajtó becsukódik mögöttem, és hallom a kipufogógáz jellegzetes hangját, amint a busz elhúz mögöttem. A bőröndöt a vállamra vetem, és gyalog indulok tovább, négy, vagy talán öt utcát is sétálok a vak sötétben, hiszen a környék kihalt, a lámpák ripityára törve, csak a hold fénye világít tompán és homályosan. Végül megpillantom a házat, ami rosszabb állapotban csak akkor lehetne, ha beomlanának a falai. A bejárati ajtón rések éktelenkednek, ahonnan hiányoznak a fa lécek, az ablakok betörve, hangos, erőteljes csattanások hallatszanak valahonnan, és én tudom, hogy a pince ajtaját csapkodja a szél, ahogy már újkorában is. Emlékszem a napra, mikor apámmal együtt szereltük rá az új zárat, miután az felszerelés után néhány nappal leesett róla. Most már nyilván rajta sincs a zár, túl sok évtized telt el már azóta. Még egy pillantást vetek a ház elejére, végül tovább sétálok, csak a forgalmasabb részen állok meg. Leintek egy taxit, fáradtan ülök be hátra, megadom a címet a sofőrnek, és kényelmesen hátradőlök, s lehunyom a szemeim. Az utat Alisonnal töltöm, elképzelem, ahogy mellettem ül, kimered az ablakon nagy komolyan, a félig letekert ablakon beáradó levegő az arcába fújja a haját, amin bosszankodik, szinte a hangját is hallom, ahogy halkan szitkozódik az orra alatt. Elmosolyodom, és mikor kinyitom a szemeim, a taxis pasassal nézek farkasszemet, aki megköszörüli a torkát, és lustán, követelőzően nyújtja felém a kezét. Egy köteg pénzt nyomok a markába, amitől a szája tátva marad, és míg ő meghökkenve bámul rám, mint valami furcsa állatfajra, én rideg arckifejezéssel szállok ki a kocsiból, magam után rángatom a bőröndöt, és elsétálok a sárga kocsitól.