Folyosók

A Sword&Cross. Mások, ha meghallják ezt a két szót, rögtön menekülnek. Mindenki tudja erről a helyről, hogy hátborzongató, sokan kísértetparadicsomnak tartják. Nem is hiába, hiszen amellett, hogy a semmi közepére épült, még egy temető is helyet foglal mellette. A főépület, de még az Augustine is olyan, mintha bármelyik pillanatban szétdőlhetne, pedig az utóbbit jelentősen később tákolták össze. Belülről sem sokkal másabb, csodálom, hogy még nem futottam össze néhány patkánnyal, esetleg csótánnyal a folyosókon. A rácsokat az ablakból legalább az én szobámban eltüntethették volna, a vörösökkel együtt. Utálom azt az érzést, hogy valaki figyel, de sajnos még én sem szerelhetem le a térfigyelőket. Nem, egyáltalán nem a nagyképűség beszél belőlem, csupán az igazgató fiaként teljesíthetnék néhány kérésemet. Én egyáltalán nem azért vagyok itt, mert begolyóztam, loptam, gyilkoltam, vagy valami ilyesmi. Ha tehetném, már rég elköltöztem volna az anyámhoz, aki asszem’ jelenleg Los Angeles-ben él. De sajnos furcsa lenne, ha a fia, akit öt éve otthagyott az apjával a hülye georgia-i magán sulijában, hirtelen beállítana hozzá, és az új pasijához. Tudom, hogy miért hagyta el az apámat, nem bírta már ezt a koszfészket, és az utolsó itt töltött napjaiban arra is megesküdött, hogy szellemet látott. Én ezen a kijelentésén remekül mulattam akkor, pár nappal azután viszont már egyedül mászkálhattam az őrültek között.
Arról, hogy anyám annak idején nem mondott olyan bolondságot csak pár napja bizonyosodtam meg. A különbség az volt, hogy én nem szellemet láttam, hanem szárnyakat. Szárnyakat az egyik osztálytársam, Cam hátából kiállni. És repült is velük, el a suli területéről, én pedig totál hülyének éreztem magam. Eleinte próbáltam bemesélni magamnak, hogy csak képzeltem az egészet, de az nem jött be, tényleg láttam. Azzal is magyaráztam, hogy teljesen begolyóztam, és egynek éreztem magam a bekattant, gyógyszereket zabáló diákok közül. Idegesített, hogy egy embernek mondtam el, de Ő is idiótának nézett.
Mélyet sóhajtva vágtam be az igazgatói ajtaját, és Lia szekrénye felé igyekeztem. Reménykedtem benne, hogy még ott találom, sürgősen beszélnem kellett Vele az apám új terveiről, miszerint, ha úgy döntök, elmehetek innen egy normális iskolába.
- Szia cica – vigyorodtam el szélesen, mikor végre megtaláltam a keresett lányt, és becsaptam az orra előtt a szekrénye ajtaját. Normális esetben minden vágyam lenne elhúzni innen a csíkot, de Ő visszatart.