Lacey Moesley

17. Ebba Zingmark. Werewolves.

Szeretet. Szomorúság. Boldogság. Harag. Számomra ezek mindig is csak üres szavak voltak. Én tényleg próbáltam érezni de a végén be kellet látnom, hogy ez képtelenség, ugyanis a fizikai fájdalmat leszámítva, érzéketlen voltam. Azt hittem ez olyasmi ami örökké tart de ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Minden azon az estén kezdődött amikor megszöktem az intézetből. A tél már a végét járta ugyan de a hideg csontjaimig hatolt. Fogaim összekoccantak a vacogástól. Nem vittem magammal semmit csak egy táskát amibe azokat pakoltam amik létfontosságúak. A zseblámpám teljesen bekrepált, ezért azt gondoltam hiába is stoppolnék úgy sem látna meg senki vagy ha még is akkor is csak egy kapucnis alakot. De a kapucnis idegenektől mindenki frászt kap. Már épp le akartam vetni magamat a földre mikor egy kocsi lehúzódott az út szélére közvetlenül mellettem. Egy idősebb pasas ült benne.
- Héj kislány pattanj be! - kiáltott fel reszelős hangon mire én követtem az utasítását ő pedig elindította a motort s ismét az úton voltunk.
- Vigyen a legközelebbi városba.
- Persze, hogyne. - mosolyodott el gúnyosan.
Úgy éreztem mintha egy kicsit gyorsabban dobogna a szívem. Kellemetlen érzés kerített hatalmába. A pasi bekanyarodott valami földes út félére.
- Jó fele megyünk? - kérdeztem tőle félénken de ő nem válaszolt. Még csak rám sem nézett.
Leparkolt, az ajtókat bezárta.
- Ne ellenkezz és akkor nem fog fájni. - dünnyögte az orra alatt miközben felém fordúlt s hátramászott hozzám a hátsó ülésre. Elkezdett vetkőztetni mire én ellöktem magamtól, persze nem hagyta annyiban, ez pedig nem tetszett. Többynire én szoktam játsszani az emberekkel nem pedig fordítva. Rámmászott és erőszakosan a nyakamat kezdte el csókolgatni vagy nem is, inkább a harapdálta ettől pedig kirázott a hideg. És akkor életemben először éreztem. Éreztem valamit. Mérget. És ez a méreg szédáradt az egész testemben. Égetett, ki akart törni belőlem.
- Ha még most leállsz nem esik bántódásod. - morogtam állatiasan de a pasas nem hagyta abba.
A fájdalom átjárta a testemet, úgy éreztem mintha minden csontom darabokra törne szépen lassan. Aztán amilyen gyorsan jött ez az egész ugyan olyan hamar abba is maradt. Már nem voltam önnmagam. Karmaimat a hátába mélyesztettem s ezt követően a fogaimat is. Aztán miután a férfi feladta a harcot én elvesztettem az eszméletemet. Másnap reggel a rendőrség szirénájára ébredtem. Nem is próbáltam mentegetőzni úgy sem lett volna semmi esélyem.
Csupa vér voltam, mellettem pedig a férfi holtteste feküdt szétmarcangolva. Két percbe telt amíg feldolgoztam mit is tettem. Pontosabban nem én hanem a bennem lévő szörny. Az intézetbe már nem vittek vissza de ennél a helynél még lehet az is jobb lett volna. Tehát így kerűltem én ide, nevezhetném ezt a helyet otthonnak is akár. De otthonom nincs, nem volt és soha nem is lesz.