Azrael Clarence

6000. Jenna-Louise Coleman. the one who still love the Morningstar. Fallen angels.

Ő volt mindannyiunk közül a leghatalmasabb. Ragyogó, fenséges...
Még ma is magam előtt látom, pedig oly sok idő telt már el utolsó találkozásunk óta. Még a bukás előtt volt... a bűn előtt... a tudás előtt. A kezdet kezdetén, az idők hajnalán. Sok mindent éltem át, még többet láttam... de őt mindig csodáltam. Sőt... szerettem őt! Nem tudom, mikor kezdődött... ma már azt sem tudnám megmondani, volt-e egyáltalán valami konkrét oka. Imádtam, ám neki mindig csak az a másik volt a fontos. A Hajnalcsillag és az Esti Fény. Persze tudtam... én már az elején tudtam, hogy nem lesz jó vége. Szép lassan... alattomosan lopta be magát az életembe a féltékenység és a harag, mert nem engem tüntetett ki a figyelmével. Még ma is úgy gondolom, hogy nem követtem el hibát... Egyszerűen csak szerelmes voltam és képtelen voltam beletörődni, hogy akit szeretek, figyelemre sem méltat. Ez a viszonzatlan szerelem határozta meg az életem, úgy hiszem...
A bukás... A lázadás... Hirtelen jött, bár... voltak bizonyos előjelei. Én nem álltam egyik oldalra sem. Nem választottam mert... nem láttam értelmét. Szerettem ugyan a Fényhozót és haragudtam az Esti Fényre – ki ekkor már mást szeretett, elhagyván Lucifert – de a viszálytól távol akartam tartani magam. Az érzéseim ellenére sosem vágytam rá, hogy ártsak. Mindig tudtam, hogy azzal nem nyerhetném meg őt magamnak, ha ártanék a választottjának. Ez a hozzáállás sehová sem vezetett volna el... ám azt sem tudtam elfogadni, hogy nem figyelt rám úgy, ahogy óhajtottam. De a bukás után... már mindegy is volt. Mind a mai napig nem tudom, hogy elűztek-e volna engem is. Eljöttem magamtól, még mielőtt erre sor kerülhetett volna. Szöktem. Futottam. Menekültem.
Nem álltam Lucifer mellé, de ellene sem szólaltam fel... Egyszerűen csak... azt szerettem volna, ha legalább egyszer úgy néz rám, ahogy az Esti Fényre. De sosem tette. Én pedig... igen, azt hiszem bűnt követtem el, hiszen ha hangosan nem is, de magamnak beismertem, hogy még a Teremtőnél is jobban szerettem őt. Teljesen irracionális érzelmek voltak ezek, de... Képtelen voltam leküzdeni őket. Ostobaság? Naivitás? Lehet.
Az viszont biztos, hogy még mindig szeretem. Minden ellenére, amit elkövetett... annak ellenére, hogy sosem szeretett. Arkangyal vagyok, mint ő... de sosem érhettem fel vele. A fényem sosem volt olyan ragyogó, mint az övé. Nem volt jó, nem volt adakozó... nagylelkű pedig még kevésbé... Ismerem őt, tudom, hogy milyen. Nekem pedig... mind a mai napig nem sikerült döntenem. Mit kellene tennem? Hogyan döntsek? Küzdjek még azért, hogy megkaphassam, amit akarok...? Vagy legalábbis akarni vélek... Lehet, hogy a végén úgy járnék, mint a gyertya lángjához túl közel merészkedő lepke. Lángra kapnék és egy pillanat alatt elhamvadnék. De megérné... igen, őérte... vele... megérné. Pedig nem kellene... Talán épp ezzel írom alá végül önnön ítéletemet.
Rég nem reménykedek bocsánatban. Rég nem vágyom hazatérésre. Hogy is tehetném? Az én bűnöm talán a legsúlyosabb, hiszen önként hoztam a döntést. Gyávaság szülte a menekülést. Az elhatározástól való félelem. Azóta pedig nincs más, csak a Föld és az emberek. Néha segítek, ha tudok, néha pedig... egyszerűen csak figyelek. A többiektől, a hozzám hasonlóaktól... a bukottaktól igyekszem távol tartani magam. Eddig legalábbis így volt.
Most Azrael Clarence néven ismernek... Néhány évtizede láttam egy filmet... Az élet csodaszép, ez volt a címe... Annak az egyik szereplője volt Clarence, igen... Kellett egy vezetéknév, hogy eladhassam magam halandónak. Szükséges volt... Az Azrael pedig... ez az igazi nevem. Erről sosem voltam még hajlandó megválni... Van, hogy furcsán néznek rám, de ez az én nevem. Az egyetlen dolog, ami a múltamból megmaradt számomra. Azrael vagyok és az is maradok.
Tudom, hogy ő ismét él. Halandó és fogalma sincs róla, hogy egykor közénk tartozott. Az átok, amit Lucifer mondott ki rá, még most, évezredekkel később is erősen köti. Viszont... akkor is látnom kell. Látnom kell, hogy vajon megmaradt-e benne valami... Önmaga még, hiába a sok változás? Meg kell néznem... meg kell ismernem...
Nem volt nehéz bejuttatnom magam abba az intézetbe. Tudom, hogy mások is vannak itt, de ez nem zavar. Muszáj... így kellett történni. Annak idején... őt választotta, őt szerette. Ő pedig ezt végül visszautasította. Én... én mind a mai napig vállalnám még az örök kárhozatot, a világ végéig tartó szenvedést is, ha végre észrevenne.
Annyira ostoba vagyok... Végtelenül naiv. De a fénye megérintett... örökre a lelkembe égette magát.