A temető

Vannak...
bizonyos kapcsolataim. Amikor eldöntöttem, hogy idejövök, nem
volt túlságosan nehéz meg is valósítani ezt a tervet.
Mindenképpen meg kell ismernem a lányt... Tudom, hogy nem emlékszik
a múltra... Fogalma sincs róla, honnan az átok, mely sújtja őket,
de... Bizonyos szempontból ez semmin sem változtat. Egyszerűen
csak... könnyebbé teszi a dolgomat. Látnom kell, hogy még mindig
az-e, aki volt... Annak idején a Fényhozó őt választotta, őt
szerette. Nem versenyeztünk, sosem voltunk igazi ellenfelek... ám
mégis legyőzött engem. Most pedig csak egy ember. Persze a
kedvese, az, akit Lucifer helyett választott, még mindig mellette
van. Ő és a többiek, a hozzám hasonlóak felismerhetnek, de
emiatt nem aggódom. Nem ártó szándékkal érkeztem... igazság
szerint sosem bántottam senkit sem, ezen pedig nem áll szándékomban
változtatni. Amit akarok... nem is tudom... talán csak valami
bizonyosság.
Fogalmam
sincs róla, hogyan keveredtem a temetőbe. Szükségem volt egy kis
sétára, hogy kiszellőztethessem a fejem és csak... elindultam.
Nem vagyok kibékülve magammal. Nagyon is sok hibám van és
ezzel tisztában is vagyok, egyszerűen csak... nem tudok mit kezdeni
velük. Szeretek valakit, aki sosem fog szeretni. Féltékeny vagyok
egy lányra, aki arra sem emlékszik, hogy egykoron ő is arkangyal
volt. Kicsit talán... haragszom is rá. Ennek ellenére nem ártanék
neki... Annak idején sem próbáltam meg, most sem fogom. Talán
ostoba vagyok, de... nem gonosz.
Céltalan
bóklászok a sírkövek között... figyelem a neveket, melyek
számomra semmit sem jelentenek. A halandók élete annyira rövid.
Ellobban, mint egy gyertya lángja... Számomra mást jelent az
idő... ami nekik egy teljes élet, nekem nem más, csupán egy
szempillantás. Mégis... annyival többre képesek. Olyan sok
mindent bele tudnak sűríteni néhány röpke évtizedbe. Itt vagyok
én, és évezredekkel a bukás után még mindig azon sírok, hogy a
Fényhozó nem szeret. Vannak dolgok, amiken egyszerűen képtelen
vagyok túllépni. Pedig talán le kellene zárni a múltat.
A
szerelem... a szerelmem örök. A fénye megégetett...
kitörölhetetlenül láncolt magához úgy, hogy észre sem vette.
Bárcsak észrevenne... bár megkeresne. Gonosz, rossz... megvetendő
dolgokat tett, de... én akkor sem tudok rá másképp tekinteni.
Láttam, hogy milyen volt hajdanán, még az idők kezdetén. Halandó
azt el sem képzelheti... nincs szó, ami visszaadhatná... Sehogy
sem lehetne leírni azokat a régen volt, örökre feledésbe merült
időket. A Menny nem hiányzik. Rég nem vágyom visszatérésre...
Hogy is tehetném? Önként hagytam magam mögött.
Azóta...
néha van célom, néha nincs. Van, hogy segítek a halandóknak,
ahol csak tudok. Máskor pedig tétlenül figyelem, ahogy évszázadok
rohannak el mellettem. Ő... az a lány újra és újra megszületett.
Eddig még egyszer sem kerestem fel. Már régen eldöntöttem, hogy
távol tartom magam minden hozzám hasonlótól... minden bukottól.
A közelében pedig legalább egyvalakivel találkoznom kellett
volna... Daniellel. Most már nem érdekel a kockázat. Nem várhattam
tovább... nem húzhattam tovább az időt. Muszáj látnom, hogy
mivé lett a lány. Látnom kell, hogy a szerelme, ami Danielhez
fűzi, még mindig olyan erős-e. Meg kell ismernem azt, akivé
lett... aki vált belőle. Még nem kerestem fel... Nem szólítottam
meg... Nem olyan régen érkeztem még csak meg. Kellett egy kis idő,
hogy... összeszedjem a gondolataimat. Azzal mégsem állhatok oda
valaki elé, hogy egy nagyon régi ismerős vagyok. Ugyanakkor
tudom, hogy nem húzhatom sokáig a dolgot. Mások már pontosan
tudják, hogy itt vagyok. A kockázat pedig... amúgy sem jelentős.
Lucinda – ha másról nem is – de arról biztosan tud, hogy
vannak angyalok.
Nem
tudom, miben reménykedem... Talán, hogy ez az utolsó... Talán,
hogy ha megmarad halandónak, idővel elérhetem majd, hogy a
Fényhozó elfelejtse. Képes lennék még mélyebbre taszítani
magam az ő szerelméért? Igen. Ez kétségtelen. Ha a lány
mellett ott lehet a szerelme... talán én nem érdemlem meg
ugyanezt?
Vagy
ez még mindig... a büntetésem lenne? Mert jobban szeretem őt a
Teremtőnél is?