Asmodeus ~ Angel with a shotgun

kereken 500 év. Misha Collins. angel whit a shotgun. bukott angyal.
Könyörtelenség.
Végítélet.
Világvége.
Csupa negatív szó, mely az én gondolkodásmódomat jellemzi.
Vérgőzös, lázas álmaim vannak, melyek pusztán a vérontásról, a gyilkolásról szólnak.
Bosszút állok, amiért lebuktattak a Mennyből. Kezem nyomán vér fröccsen, villanó kék szemeimtől az emberek megdermednek, a torkukra forr a szó. Nem tudnak hová tenni.
A kétségbeesés és fájdalom árán a szárnyaim elkormolódtak, a tollaim feketére égtek. Fájdalom, megannyi kín - pusztán azért, mert beleszerettem egy halandóba. A szerelem elvette az eszemet, és megfeledkeztem kötelességeimről. Már nem engedelmeskedtem senkinek és semminek, kizártam a parancsokat megzavarodott elmémből, és csak az érzéseimnek éltem. Az Úr megtorolta engedetlenségemet, és száműzött a Mennyből.

Tompa fájdalom. Homályos látás.
Nyöszörögve tértem magamhoz. Körülöttem néma csend honolt, az erdei állatok elhallgattak; a fák kiégtek, elpusztultak. A fájdalom erősödni kezdett. A tagjaimból kiszállt az erő; forgott velem a világ. Számat halk nyögés hagyta el, ahogy megpróbáltam felülni. Zakatoló fejemben gondolatok kergették egymást, vértől mocskos emlékképek, kínoktól hangos ordítások.
Éjszaka volt, a közelgő vihartól nehéz levegő ólomként nehezedett rá a tüdőmre. Lassan, szaggatottan lélegeztem, hörögtem feltépett torkom miatt. Csodálkoztam, hogy még élek, egyáltalán dobog a szívem. Lassan az ég felé emeltem reszkető jobb kezemet, melyre vasbilincset égettek. Ahogy a karom felemelkedett, a másik vele együtt mozgott: összeláncoltak, megbéklyóztak. Erőtlenül szitkozódtam, azután ismét elveszítettem az eszméletemet.
Kínok közt éledtem öntudatra, a hasogató fájdalom immár az egész testemet égette, a fejemben fehér izzás gyúlt, a szemeim elhomályosultak. Kábán meredtem magam elé, a foltok összezavartak, a fákat cibáló szél a hajamba markolt és megpróbált a talajtól elemelni. A szárnyaimon feküdtem, a tollaim valamelyest enyhítették a föld száraz keménységét, és a gallyak puhán nyomódtak felsebzett bőrömhöz. Tépett ruhámat vér foltozta.
Amnéziám volt. Nem emlékeztem alázuhanásom okára-okozatára. Néma fohászokat morzsoltam el fogaim között, és a könyökeimre támaszkodtam nagy erőfeszítések közepette, a láthatatlan lánc a hasamra feszült.
A vihar elcsendesült, friss eső illata lengte be a távolodó dördülésektől vibráló levegőt.
Nem emlékeztem a nevemre. Nem tudtam, mi vagyok. Nem tudtam, mi történt. Máig emlékszem arra az iszonyatos fájdalomra, amelyet akkor éreztem. A távolban halk morajlás visszhangzott, felijesztve az eddig csendben lapuló lényeket. Egy hosszúfülű, inas testű, izmos lábú valami rohant ki az egyik bokorból. A növények megnevezéseire emlékeztem csak, azok égtek a tudatomba. Fogalmam sincs, miért, de csak azokat tudtam megnevezni.
A valami, ami kirobbant a szabad térre, később kiderült, hogy nyúl. Kesernyésen nevetek fel olykor, amikor eszembe jutnak ezek az emlékek. Amnéziás angyal, ez valami vicc, ugye?
Sokáig tartott, mire nagy nehezen térdre küzdöttem magam. A csuklóimba vésett bilincsek marták, égetően zabálták a húsomat, ahogy a feltápászkodással próbálkoztam.
Amint sikerült talpra kecmeregnem, megtámaszkodtam a tőlem nem messze meredező kiszáradt fa törzsében. A kéreg elkorhadt az érintésem alatt, amitől ijedten rántottam el a karomat, és ismét elestem. A tollaim a fejemre hullottak, és egy pillanatra megfosztottak a lélegzetvétel apró örömeitől. Egy gyenge fuvallat söpörte le a szárnyaimat feketére égett tincseimről. Gyengén felemeltem a fejemet, a látásom továbbra is homályos volt. Elmosódó foltokat láttam csupán, és egy élesebb alakot, amely felém közeledett. Vélhetőleg leguggolt hozzám, azután térdre ereszkedett, és valami felém nyúlt. Megpróbáltam rákoncentrálni a foltra, amely erősen emlékeztetett egy kézre.
Űzött vadként hátráltam el a segítő jobbtól (már amennyire tudtam), és halkan felnyögtem a hátamba nyilalló, izzó fájdalomtól.
- Nincs semmi baj, nem bántom… uram, rendben van? – hangzott a számomra ismeretlen, bariton hang. A látásom elveszett. Sötétség, mindent beborító homály, mintha az agyamban kikapcsolták volna a fényt.
- Elég szarul néz ki, meg kell mondjam… – A mély hang gazdája közelebb húzódott hozzám, éreztem, ahogy a lélegzete súrolja az arcomat. Ismeretlen érzés lett úrrá rajtam. Ismét az öntudatlanságba süllyedtem.

Valaki lágyan pofozgatta az arcomat. Lassan kinyitottam a szemeimet; most már láttam, nem csak foltokat, hanem mindent.
- Hol vagyok…? – A hangom rekedtes volt, recés és elkínzott. Fájt a beszéd.
- Nálam. Haver, ha kórházba viszem, meggyanúsítanak, hogy én vertem rommá. – Ugyanaz a bariton hang, amit nemrég hallottam… És most már láttam a hozzá tartozó organizmust is. Egy férfi volt (már persze az elején tisztában voltam ezzel), aki most nekem háttal állt. Magas volt, elnyűtt ruhát viselt, és a jobb combján valamilyen szíjat véltem felfedezni. Felvontam a szemöldökömet, azután a fejemhez kaptam, sziszegve. A férfi felém fordult, arcán értetlenség csillant, a szemeiből valamiféle félelem sugárzott. Odalépett hozzám, és a lábamhoz ült.
- Állattámadás? Mi történt magával? – kérdezte. Nem emlékeztem semmire. Megráztam a fejem, amitől a férfi válla megereszkedett egy pillanatra. Mire tudomásul vehettem volna, hogy mitől is tett így, rögtön visszanyerte korábbi egyenes tartását.
- Nem tudom, mi történt… Nem emlékszem – suttogtam beletörődve. Erre ő is megcsóválta a fejét, és megpaskolta a combomat (máig nem értem ezt a gesztust).
- Majd eszébe jut. – Csak ennyit mondott, de a mosolya kicsit biztatott. Halványan visszamosolyogtam. Talán az volt az utolsó ilyen arcrezdülésem, amely egykori mivoltomat megmutatta.

Később sikerült lábra állnom, és kicsoszogtam a megmentőmhöz, és félszegen nekidőltem a falnak, összefontam a karjaimat a mellemen (a bilincsek pokolian fájtak).
- Cole Fletcher vagyok, zsaru, nyomozó. Magában kit tisztelhetek? – nézett rám, és mosolygott. Csibészes mosolya volt, amely ha felragyogott, körülötte mindenki azon kezdett el gondolkodni, hogy miféle pimaszságot követett már el élete folyamán. Már épp nyitottam volna feleletre a számat – hogy aztán be is csukhassam. Nem tudtam, ki vagyok. Nem emlékeztem a nevemre. Sem a származásomra. Cole két szemöldöke között függőleges ránc jelent meg, és egyre csak mélyült, ahogy teltek a másodpercek, és én nem válaszoltam. A kínos töprengésbe belesajdult a fejem, és megszédültem. Mielőtt eleshettem volna, Cole értem nyúlt, és megragadott a hónom alatt. Törődötten felnyögve tántorodtam a karjaiba, hogy azután ismét mély álomba süppedjek.

Sokáig voltam ebben az állapotban. Ha túlságosan felizgattam magam, elájultam, és néhány óra múlva gyötrő, vörös fájdalom jelentkezett a halántékomban. A sebeim meglepően gyorsan gyógyultak, de a bilincsek tetoválásokként villantak fel a csuklóimon, ahányszor megpróbáltam a béklyókat elszakítani. Nem tértek vissza az emlékeim. Bárhogy próbálkoztam, nem sikerült, és minél inkább tipródtam kilétemet keresve, annál inkább mélyült a kétségbeesésem. Nem tudtam, ki vagy mi vagyok, honnan származom, és egyáltalán minek vagy kinek az áldozatául estem.
Az idő telt. Cole a gondomat viselte, és mindenben segített, amiben tudott. Lelkiismeretes férfi volt, és annak ellenére, hogy nem tudta a nevemet, kitartott mellettem.
Mac Chasennek nevezett, elkeresztelt, barátjává fogadott. Valamiféle szoros kapcsolat jött létre közöttünk, amit manapság az ember barátságnak hív. Megbíztam benne, és az életemet szinte a kezébe adtam.
Egy éjjel éles, fület tépő reccsenésre riadtam fel. A karom még kötésben volt, de már kiválóan tudtam használni, mind a kettőt. Cole a szobába rontott.
- Magáért jöttek! Meneküljön! – kiáltotta, és a következő pillanatban előrezuhant. Az álla keményen csattant a fapadlón, szájából vér fröccsent elő. Rémülten ugrottam ki az ágyból, és odarohantam a férfihoz.
- Cole, mi történt, kik jöttek? – A hangom még számomra is idegenül csengett. A rémület szertefutott a testemben, csomót kötve a gyomromba, gombócot növesztve a torkomba. Cole felnézett rám, a szemében kétségbeesés ült.
- Meneküljön… Fusson, ahogy a lába bírja… Törje ki az ablakot, vagy mit tudom én, de rohanjon! – Keményen a combomra vágott, ezzel ösztönözve a rohanásra. Mielőtt azonban feltápászkodhattam volna, két magas, méltóságteljes alak jelent meg. A gyűlölet ösztönszerűen izzott fel bennem, természetfeletti erővel borította el az agyamat, a világra vörös köd ereszkedett.
- Asmodeus! – csendült az egyik alak hangja. A gyomrom még jobban görcsbe szorult. A kezeim ökölbe rándultak, és megtántorodtam. Cole ismét rám kiáltott, a lábszáramra csapott.
- Meneküljön már, mire vár?! Talán tapsr--- – Az egyik hívatlan vendég a hátára taposott, ezzel belé fojtva a szót. Nem tudtam mit tenni. Cole elveszítette az eszméletét, és a hangos reccsenésekből ítélve pár bordája szilánkosra tört a hatalmas talp csapása alatt. Sarkon perdültem, és futottam. Az ablak hívogatóan meredezett előttem – kitörtem – repültem – repültem – és az alak valamelyike utánam nyúlt. A bokámnál fogva ragadott meg, próbált visszahúzni. Szabad kezében penge villant a holdfényben. A rémület adrenalinja magasra szökött bennem. Rúgkapálni kezdtem, keservesen szitkozódtam és vergődtem. A tőr a bokámba mart. A fájdalom sebeket tépett fel a lelkemben, és utat nyitott az emlékeimnek. A gyilkos felé fordultam, tenyeremben fehér izzás szökött fel, és elborított mindent. Az alak elvakult, és a szorítás engedett. Kicsúsztam a kezei közül, fejjel a földre érkeztem. Volt bennem annyi lélekjelenlét, hogy karjaimmal tompítsam a zuhanást. Amint annyira helyrezökkentem, máris menekültem tovább.
Bujdosóvá lettem.
Az emlékek sorjáztak. Ostromolták az elmémet, amely az óta a bizonyos este óta vörösben játszott, és szüntelen fejgörcs kínzott.
Bukott angyal vagyok, a nevem Asmodeus. Félek a saját erőmtől. Kegyetlen gyilkos hírében állok, holott csak áruló fivéreimet ölöm meg, amint tehetem. Hidegvérű, egyenes gondolkodású, ösztönlény vagyok. Az energiám véges. Gyakran kell pihennem: még nem épültem fel hiánytalanul, így kénytelen vagyok az emberek által használt fegyverekre hagyatkozni, úgy, mint élesre csiszolt kés, vadászpuska és könnygázgránát. Csak a legvégső esetben vagyok hajlandó az erőmet használni, a saját fivéreimmel szemben.
Azóta sem találkoztam Cole Fletcherrel, de gyakran futottam már össze a nevével az újságokban.
Tehát él, jut eszembe folyton, és hálásan elmosolyodom. Neki köszönhetem az életemet, az első barátságomat, és talán a legnagyobb szövetségest is benne tisztelhetem. Sosem fogom őt elfelejteni, és talán a Sors ismét összehoz bennünket.
Ő tanított meg mindenre, ismét, az állatok nevével kezdte, és az emberi testrészekkel fejezte be. Úgy kezelt, akár egy felnőttet, de mégis gyermekeknek kijáró türelemmel bírt velem szemben. Nehezen tanultam, akár egy mentálisan sérült férfi, de mégis sikerült megtanulnom mindent, amire az életben szükségem volt.
Számtalanszor elgondolkodtam már azon, hogy a szárnyaim miért nem keltenek feltűnést, és mindannyiszor eszembe jutott az, hogy talán csak én egyedül láthatom őket. Ami mellesleg előny számomra.
Továbbra is a Mac Chasen nevet használom, már sikerült valamelyest beilleszkednem az emberi társadalomba, és ódzkodom a párkapcsolatoktól. Kiszolgáltatottá tesznek, gyengepontot nyújtanak az ellenségeimre.
Emlékszem bukásom előzményeire, bukásom okára; mindenre. Bukott angyalként rájöttem, hogy nem fenékig tejfel az emberek élete, és már számos hozzám hasonlóakkal találkoztam, akik gyarló módon szerelembe estek, és később meghaltak.
Én nem fogok meghalni.