Elisabeth Calder × are you ready?

18. nina dobrev. angel faced thief. ember.
Nos kezdjük a legelejétől.. Miért is vagyok itt? Még magam sem értem, hogy hogyan kerültem ide. Elmagyarázták nekem többször is, de nem bírom felfogni, én nem loptam, miért tennék olyasvalamit, amikor meg van - vagyis volt - mindenem, amit csak akartam? Miért? Jó kérdés.. Elvileg felpróbáltam egy aranyórát az áruházban, és avval indultam el kifelé. Vicces. Nem is szeretem az aranyat, akkor már inkább az ezüst. De térjünk is vissza a Sword & Cross magániskolához. Kívülről is hátborzongató, na de belülről! Vámpírok járnak közöttünk, belevegyülnek a többi diákok közé, de én tudok róluk.. Mason-ről. De vissza is arra, hogy miért kerültem ide.. Pár héttel ezelőtt egy furcsa dologra eszméltem fel. Néha nem emlékszem arra, hogy mit műveltem az előző este. De nem csak este történik velem ilyen. Van úgy, hogy egy egész délutánom is kiesik. Mintha az agyamat el lepné a sötét, komor, fekete köd, és bármennyire is erősen gondolkodok, nem villannak fel az eseményképek. Tudom, hogy mikor keltem fel reggel, melyik zoknimat vettem fel, hogy pontosan hánykor mentem el reggelizni, de azt, hogy mit tettem mondjuk délután kettő és öt között.. semmi. Mintha vak lennék, és egy szobában kapálóznék, csak, hogy.. egyedül én tartózkodok ott, és semmilyen tárgy sincs bent, amibe belekapaszkodhatnék. Csak magamra számíthatok..

Ahogy a lámpa rávilágít az órára a benne lévő kis gyémántok gyönyörűen szórják szerte szét csillogásukat. Lenyűgöző..
Rezzenéstelen arccal bámulom az órát, mely most a csuklómon díszeleg, és felpillantok az előadónőre, aki felvont szemöldökkel mered rám. Hány perce állok így? - Még adjon egy kis időt, nem döntöttem el. - motyogom, mire elnéz, és apró fürtjei mögül is látom, ahogyan szemeit forgatja. Egy másik vevő kéri segítségét, s mikor elfordul, egy hirtelen ötlettől vezérelve sarkon fordulok, és elindulok a kijárat felé. Blézerem ujját lehúzom, hogy eltakarja a méregdrága arany órát, és megigazítom hosszú, sötétbarna hajamat. Egy elégedett mosoly ülepedik ki az arcomra, és épp készülök kisétálni az ajtón, mire hangos kiabálások hangzódnak fel mögülem. Utána kísérik a vele járó cipőkopogások. - Tolvaj, tolvaj, kapják el azonnal! - hátra fordítom a fejemet, és észreveszem, hogy felém mutatnak. Minden tekintet rám szegeződik, és csak egy dologra vagyok képes. A menekülésre.
Lábaimat gyorsan helyezem egymás után, kezeim derékszögben állnak, s amennyire magassarkúm megengedi futok. Nem nézek hátra, csakis előre haladok, néha egy-egy utcába betévedek, próbálom kikerülni őket, de a mögöttem zajló hangok sokasága nem csillapodnak le. Sőt.. még közelebbről hallom őket. Pár perccel később hozzápárosul a rendőr szirénázása is. Göndör hajam már az izzadságtól gyöngyöző homlokomhoz ragad, belém szorul a levegő és, hogy fokozzuk a negatív dolgokat az oldalam is szúr.
Hirtelen a rendőr autó bepördül elém, gátolva engem a tovább haladáshoz. Hátrafordulok, és két masszív férfi lenyom a földre. Érzem az utca porának keserves ízét számban, s állam sajog valószínűleg, mert felsértettem. Kezeimet hátul összefogják, és tudom, hogy... innen már nincs kiút.