Alex D.~Ready!

16. Julia Johansen. Wayfearing stranger. Humans.
Néha úgy érzem, hogy egy üveg mögül látom a világot. Ott kint folyik az élet, én meg… bent vagyok. Egy csicsás üvegkalitkában. Vagy az égben. Mindig is kívülálló voltam. Ezen az sem segített, hogy félévente repültem egyet jobb esetben egy másik országba, rosszabb esetben egy másik kontinensre. Üveg, repülő, üveg. Amikor pedig élhettem volna… akkor már nem tudtam, hogyan kell. Csak azon járt a fejem, hogy milyen lesz a következő. Mindig a következő. Olyan lesz-e mint az előző? Az nem volt jó. Olyan mit a mostani? Milyen egyáltalán a mostani? Nem tudom. Élet ez egyáltalán? Nem tudom. Valaki válaszolna? Nekem nem megy.
Valahol megértem anyámat is. Nem hibáztatom, hogy a világ legkülönbözőbb sarkaiba cipel magával. Vagy legalábbis csak tudat alatt küldöm el melegebb éghajlatra. Feleslegesen természetesen, hiszen már mindenhol járt! Én meg követem. Mi mást tehetnék? Amióta apa bevonult katonának teljesen megbolondult! Kitalálta, hogy telepedjünk le. Természetesen azt nem tudta hova, így beletelt 4 évbe és 6 helybe mire megtalálta a számár tökéletes kisvárost. Valahol Georgia szívében, egy elfeledett kislakásban otthonát lelte. Bár nem tartott sokáig... De ne rohanjunk előre! Kezdjük valahol itt:
Ugye a katonák kapnak eltávot, évente valamennyit, ami gyűlik az évek során, ha nem használja fel valaki. Apa nem rég összegyűjtött egy keveset, így üzent, hogy haza jönne, ha nem bánjuk. Miért is bántuk volna? Szóval apa elindult haza. Mi pedig jó családhoz méltóan kimentünk a reptérre, fél órával a leszállás előtt. Sokan voltak ott. Aztán bemondták, hogy a repülő késik. Aztán azt, hogy elvesztették a kapcsolatot. Aztán… aztán pedig semmit.
Ez hiba volt. Egy váróteremnyi üvegbe zárt madarat egyedül hagyni, nagyon nagy hiba volt. Elkezdték a biztonsági őröket molesztálni és örült hajszába lovalták magukat. Rongáltak, amit, és akit csak tudtak. A kétségbeesett ember, olyan, mint a kiéheztetett állat. A vér és a hús lenyugtatja. Így esett meg az, hogy amikor a felbőszült csorda átrohant anyámon és rajtam, akkor kedvesen elkaptam az egyik merénylőt. Rálépett anya hajára, aki sikított. És ez kihozta belőlem is állatot. Ütöttem, rugdostam, karmoltam és haraptam.
Engem és a szeretteimet senki nem taposhatja el! Mi nem vagyunk áldozatok! Nem hiszitek? Akkor tessék, megmutatom! Igen, én a magam 155 cm-ével neki estem egy csordányi embernek. És meglepően jó voltam! Megúsztam enyhe zúzódásokkal, illetve egy bordarepedéssel. De! És itt jön a fontos rész; több szilánkos törést és orrzúzást alkottam. Gondolom nem akartak annyira bántani, mert kicsi vagyok. Ez is hiba volt. Egész addig győzelmi eufóriában úsztam, amíg meg nem mondták, hogy a repülő… lezuhant.
És így lett sirató egy repülőtéri várakozó. Veszett tekintetem rögtön anyámat kezdte keresni. Meg is találtam, kitéptem magam a rendőrök kezéből, mert időközben ők is ide találtak, és oda futottam megtépázott, zokogó anyámhoz. Érzékeltem, ahogy bele nyilall a fájdalom a felszakadt alsóajkamba, de nem éreztem. Semmit sem éreztem. Aput akartam, de ő már nem volt. Úgyhogy kénytelen lettem volna átvenni az irányítást, de ez nem tetszett az egyenruhásoknak. Megölelgettem anyám, aztán vittek is kihallgatni. Nem is kell, mondjam, hogy nem nyertem, hiszen most itt vagyok.
Az apám halott, az anyám diliházba került és egy temető mellett lakom. Arról nem is beszélve, hogy félek a sötétben! Tuti valami nagyon rosszat tettem előző életemben…